A gyengélkedő nem

Elinor Cleghorn: Szenvedő nők – Mítosz és gyógyítás egy férfiközpontú világban, ford. Szécsi Noémi

Amikor egy igen megbízható ízlésű és széleskörűen tájékozott, részben genderrel foglalkozó kollégám felhívta a figyelmem Elinor Cleghorn magyarul frissen megjelent kötetére, azonnal lecsaptam a lehetőségre, hogy recenziót írhassak róla. Egyrészt gyönyörű a borítója (Micaela Alcaino eredeti munkája nyomán Váraljai Viktória készítette), másrészt rég vártam annyira magyar nyelven kiadott kultúrorvostani kötetet, mint a Szenvedő nők – Mítosz és gyógyítás egy férfiközpontú világban című munkát, hiszen a brit történész szerző sokéves kutatómunkáját foglalja össze ebben a monográfiában, amely abból a meggyőző hipotézisből indul ki, miszerint „Az orvostudomány fejlődése nem kizárólag laboratóriumokban, előadásokban és tankönyvekben haladt előre: mindig is tükrözte a változó világ és az emberi lét értelmének realitásait.” (19.) Miközben tagadhatatlanul monumentális alkotásról van szó – terjedelme és térbeli-időbeli kiterjedése okán egyaránt –, az olvasónak néhány ponton támadhat némi hiányérzete, közelítsen akár a szöveghez történelmi, kultúratudományos, a társadalmi nemek tudományára alapozó vagy orvosi szempontból. Előzetesen feminista orvostörténeti munkaként képzeltem el a könyvet, a Szenvedő nők azonban egyszerre több és kevesebb is ennél: több, mert nem kisebb küldetésre vállalkozik, mint a női test teljes történetének feminista szempontú áttekintésére a nyugati medicina fejlődésében; de kevesebb is, mert e hatalmas vállalást szerkezetileg kissé aránytalan, kutatásmódszertanilag nem végig egyenletes, stílusában pedig helyenként zsurnalisztikus módon viszi véghez. A meghatározó benyomásom az, hogy a Szenvedő nők olyan a kultúrorvostannak, mint a Barbie-film a feminizmusnak: nagyon jó, hogy van, mert minden korábbinál szélesebb körhöz képes bizonyos központi kérdésfelvetéseket eljuttatni választott témája kapcsán, ugyanakkor még jobb lenne, ha kevésbé lenne populáris, leegyszerűsítő és helyenként bizony szenzációhajhász. A könyv eddigi hazai recepciója kapcsán szembeötlő és szimptomatikus jelenség, hogy bár számos női magazin recenzeálta (WMN, ELLE, Marie Claire, NLC), szinte egy komolyabb kultúratudományos szaklap sem szemlézte, bár felbukkan néhány más országos lapban (Népszava, HVG, Magyar Narancs – ahol Antoni Rita ír értőn a kötetről); online olvasható továbbá a fordító, Szécsi Noémi interjúja a szerzővel, amely a kötet számos érdekes pontját kiemeli.

Műfaját tekintve a Szenvedő nők az angolszász könyvkiadásban jól ismert és népszerű műfajt alkalmaz: az ismeretterjesztő jellegű történelemkönyvbe oltott önsegítő könyvét, illetve politikai manifesztumét. Különösen az 1960-as évek óta számos hasonló kötet látott napvilágot, szorosan összefüggve a feminizmus második hullámával – eszünkbe juthatnak olyan korszakos munkák, mint a magyarul is olvasható A szépség kultusza (Naomi Wolf, 1999), amely a sajnos félbeszakadt, kiváló munkákat közreadó Artemisz Könyvek sorozatában jelent meg. Ugyanakkor Magyarországon még viszonylag újszerű hagyománya van ennek a kötetformának, akár fordításokra, akár magyar kutatók műveire gondolunk – utóbbi típus esetében izgalmas példa lehet Tisza Kata Egyedül – A szerethető öregedés felé (2021) vagy a Szécsi Noémi által írt Lányok és asszonyok aranykönyve – Szépség, egészség, termékenység és szexualitás a 19-20. század fordulóján (2019). Mindezen hazai és nemzetközi előzmények tükrében az az érzésem támadt a Szenvedő nők számos pontján, hogy még egy tudományos-ismeretterjesztő bestsellernek szánt munkában is érdemes volna valamelyest többet hivatkozni azokat a kutatókat, akik Cleghorn számára az utat voltaképpen kitaposták, avagy megírták, gondolok itt elsősorban olyan gender- és testkutatással foglalkozó szerzőkre, mint Elaine Showalter, Jane Ussher vagy Thomas Laqueur. Hozzá kell tennem, hogy a kötet végén jelentős jegyzetapparátus szerepel, ahol természetesen számos meghatározó név felmerül a téma kutatói közül. Fontos továbbá, hogy elhangzik különböző helyeken Charlotte Perkins Gilman, Audre Lorde, Susan Sontag és Anne Boyer neve. A szerző utal olyan női hírességekre is, akik kendőzetlenül beszéltek saját egészségügyi krízisükről a stigmák elleni küzdelem nevében, úgymint Serena Williams, Selma Blair, Selena Gomez és Ruth Bader Ginsburg – ezek az utalások mindenképp segítenek a téma fősodorbelivé tételében.

A kötet szerkezete hagyományosnak, történelmi szemléletűnek mondható, amennyiben kronológiai sorrendben követi nyomon a nőkkel szembeni medikális diszkrimináció útját az antikvitástól és az ókori görög orvoslástól a jelen poszt-Covid időszak globális kríziséig. A tartalomjegyzékre rápillantva azonnal feltűnhet az olvasónak, hogy a kötet három nagy egysége némi terjedelmi aránytalanságot mutat. Az I. rész az ókori Görögországtól a 19. századig ível 143 oldalon át, a II. rész a 19. század végétől az 1940-es évekig tart 164 oldalon át, a III. rész pedig 1945-től napjainkig mutatja be a témát mindössze 100 oldalban; azaz a legkifejtettebb egyértelműen a középső rész, amely korszakról már számos feminista szemléletű orvostörténeti munka született. Ami különösen eredeti és kurrens hozzájárulás lehetett volna még a kérdéskörhöz, az a 20–21. század feminista szemléletű orvostörténelme, ezt azonban meglehetősen röviden tárgyalja a szerző, mintha egész egyszerűen elfáradt volna a kutatói és írói munka végére. Összességében tehát akkor is kissé aránytalannak nevezhető a kötet szerkezete, ha nem a tudományos módszertan elvei szerint értékeljük.

Elméleti szempontból a kötet lényegesen egyenletesebb teljesítményt nyújt, hiszen végig egyértelműen feminista nézőpontból vizsgálja a nyugati orvostörténetet, illetve minden fejezetben jól dokumentált esettanulmányok alapján igyekszik a tágabb intézményes-kulturális közeget feltérképezni, azaz következetesen induktív logika szerint építkezik, segítve az olvasó érdeklődésének fenntartását és a társadalmi nagykép megértését. Ugyanakkor a szöveg meglepő módon sehol nem mondja ki kellően világosan, hogy végig kizárólag a nyugati kultúra, illetve a globális észak történelmére fókuszál, és arra sem reflektál, mit ért pontosan feminizmuson, pedig a legtöbb kortárs elmélet szerint immár annak negyedik hullámáról beszélhetünk. Világosan kifejtett és hitelt adó ugyanakkor a szerző személyes tudományos-retorikai pozíciója: középkorú, középosztálybeli, heteroszexuális, fehér, krónikusan beteg brit történész és kétgyermekes anya, aki sokéves szenvedés után kapta csak meg az azon a ponton már leginkább megkönnyebbülést jelentő lupusdiagnózisát. Betegségének nevén nevezése visszamenőleg is magyarázatot adott különös tüneteire, amelyeket gyakran sajnos az orvosai is megkérdőjeleztek, mentálisan labilisnak állítva őt be panaszai kategorizálhatatlannak tűnő jellege miatt. Személyes betegútját nyíltan össze is kapcsolja a 21. századi feminizmus jelenségeivel: „A feminizmus egészségügyi aktivizmusának harmadik hullámának idején diagnosztizáltak lupusszal.” (459.)

Nyilván ennek a személyes indíttatásnak tudható be, hogy a teljes köteten vörös fonalként húzódik végig az autoimmun betegséggel élő nők történelme, amely talán a kutatómunka elsőszámú motivációja volt: „Revelációt jelentett a felismerés, hogy a probléma nem én vagyok, hanem inkább az orvostudomány azon berögzült szokása, hogy leértékeli és érvényteleníti a nők és a marginalizált csoportok fájdalmát – és mindez az én életemet is megváltoztatta.” (9.) Cleghorn arra is rámutat könyve nyitányában, hogy „[m]indannyian személyes élményeinkről beszéltünk, de megrendítő volt a tudat, hogy számtalan, minket hallgató nő magára ismert az orvosi hanyagságról, a kései diagnózisról, valamint a képzeletbelinek vagy érzelmi alapúnak tekintett tünetek félresöpréséről szóló történetekben” (12.). Megrendítő és revelatív gondolatok ezek, ezért is nehéz szabadulnom attól a gondolattól, hogy talán érdemesebb lett volna csak erről az egy témáról, az általa „diagnosztikai szemétlerakónak” (106.) nevezett autoimmun állapotokról könyvet írnia Elinor Cleghornnak, hiszen ezzel tényleg pionírnak számítana az orvostörténetben és a feminista kultúrtörténetben egyaránt. Már csak azért is, mert ahogy a Konklúzióban rámutat: „A világ népességének közel 4 százaléka szenved autoimmun betegségektől, és a páciensek 80 százaléka nő.” (445.) A kötet javára vált volna egy szűkebb és artikuláltabb fókusz, nem utolsó sorban képekkel, akár művészettörténeti munkák rövid elemzésével kiegészítve. A kötet zárlatában is visszatér a személyes hangnem, amikor a szerző igen kifejező módon a varrat és a varrás egyszerre „nőies” és orvosi metaforáival érzékíti meg vállalása tétjeit: „Annak felismerése, hogy a lupus észrevétlenül rejtőzködött bennem, revelációt jelentett számomra. Az utóbbi tíz évben összevarrtam a testem és az életem történetét a tudás ezen új szálával.” (456.)

Mivel mélyen hiszek a feminista tudományosság kapcsán a személyes, de nem személyeskedő, a szituációba ágyazott tudás Donna Haraway által bevezetett fogalmában, szeretnék utalni saját szellemi-érzelmi hátterem egyik meghatározó aspektusára is a téma kapcsán. Amikor harmadéves angol szakos koromban, 2008-ban lehetőséget kaptam rá Prof. Dr. Séllei Nórától, hogy „kicsiként” is bejárhassak a PhD-hallgatóknak tartott Women and Madness in Literature and Film című kurzusára, az életem örökre megváltozott. Elméleti szövegeket, válogatott szépirodalmi és filmes alkotásokat dolgoztunk fel a nők és mentális betegségek ábrázolástörténetét nyomon követve, és sok szempontból ez a szeminárium jelentette későbbi kutatási érdeklődésem alapját az egészség, betegség, megtestesülés, szenvedés és halál kérdéseiben. Valószínűleg emiatt a kivételes szemináriumi élmény miatt is meglehetősen magasan van számomra az az intellektuális léc, amelyhez a témában megjelent tudományos vagy ismeretterjesztő publikációkat kötöm, és nagyon fontosnak tartom, hogy minden bölcsész- vagy akár orvosi tanulmányokban résztvevő hallgató részesüljön legalább némi ilyen jellegű képzésben, amely valóban tartós szemléletformálást eredményez. Ehhez pedig Cleghorn könyve érdemi lépést jelenthet.

Az elméleti-módszertani megalapozottsággal és a néhol személyes hangvételű retorikával szorosan összefügg a nyelvhasználat kérdése, amely talán a kötet egyik legszenzitívebb pontja. Noha a munka fő eredménye épp a női test élettanának, fenomenológiai tapasztalatának és orvosi diskurzusának antiesszencialista megközelítése, nem tartozom azok közé a feminista kultúrorvostan-kutatók közé, akik konstruktívnak tartják az olyan kifejezések használatát, mint a „méhhel rendelkező személyek”, „hüvellyel rendelkező személy” vagy „vaginismustól szenvedő emberek” (376.), és a kötetben több ponton éreztem azt, hogy a tudományos-populáris nyelvhasználat mezsgyéjén való egyensúlyozás válik az érthetőség gátjává. A szerző evidenciaként közli már a kötet elején, hogy „Természetesen nem minden nőnek van méhe, és nem minden méhhel rendelkező vagy menstruáló személy nő.” (21.) Úgy vélem, a jelen globális kulturális miliőben ez így érvényes álláspont, viszont önmagában elégtelen magyarázat, és érdemibb kifejtést igényelt volna. Meglátásom szerint a téma megkívánta volna a queer studies bizonyos fokú reflektálását is, hogy az androcentrikus sztereotípiák elemzése és a nembináris olvasók bevonása az elemzésbe biztosabb, időtállóbb lábakon álljon a kötetben. Szintén itt térek ki Szécsi Noémi kiváló fordítói munkájára, aki nagyon nehéz feladatot oldott meg precíz, kreatív, gördülékeny olvasást lehetővé tévő munkájával (a kötet szakmai lektora pedig Káposztás Zsolt sebész szakorvos). Már a cím (Unwell Women: A Journey Through Medicine and Myth in a Man-made World) magyarra átültetése is komoly kihívást jelenthetett, hiszen az unwell kulturálisan erősen terhelt, mégis eufemisztikus kifejezés az angolban. A közel 600 oldalas könyvben mindössze néhány apróság szúrt szemet, mint például a „krónikus kimerültség szindrómája” (26.), amelyet krónikus fáradtság szindrómának hív inkább a magyar orvosi és köznyelv is, a „policisztás petefészek” (28.) policisztás ováriumszindróma kellene inkább, hogy legyen, „vándorló méhek” (43.) helyett gyakrabban találkoztam a bolyongó méh elméletével magyar szakszövegekben, az „elkülönített szféra” (149.) és a „külön szféra” (191.) kifejezések pedig feltehetően ugyanúgy a „separate spheres” kifejezés fordításai volnának. Nagyon találónak éreztem ugyanakkor a „fenyítő fikció” (27.) kifejezés emlékezetes fordítását.

A továbbiakban nem sorrendben, inkább bizonyos kiemelt vagy visszatérő tematikus motívumok szerint igyekszem bemutatni a kötet legfőbb eredményeit. Minden tárgyalt történelmi korszak esetében meghatározónak bizonyulnak az adott társadalom orvosképe, a női testről alkotott tudományos-kulturális fogalmak, valamint a páciens kommunikációs és terapikus lehetőségei az egészségügyi intézményekkel történő találkozások során. Az orvos alakjának esetében több mint kétezer év intervallumában is jól látható, hogy hagyományosan mindig is férfihivatás volt ez, és az orvosszereppel kapcsolatos jogok, kötelességek és limitációk jól tükrözték az adott társadalom hatalmi berendezkedését, rendszerint patriarchális szerkezetét. Az egészségügyi intézményrendszer szintén férfidominanciára épült, ami a betegek számára gyakran hátrányosnak bizonyult. Ennek kapcsán különösen érdekesek a középkort tárgyaló fejezetek nőorvosokról szóló részei, valamint a boszorkányság korabeli diskurzusa, annak a mai olvasók számára kellőképpen groteszk és horrorisztikus elemivel: „Kramer azt állította, hogy némelyik boszorkány gyűjti a férfi nemi szerveket, madárkalitkába teszi, és zabbal meg kukoricával eteti” (68.). Az orvos alakja a nyugati kultúrában összességében nem áll távol a pap és a hős jungi archetípusától, ezért is lett volna érdekes, ha a szerző figyelme legalább részben az orvosalakok és a férfiasság változó fogalmaira is kiterjed. Pedig ez a szempont már a kötet egyik mottójában is központi jelentőségű, Charlotte Perkins Gilman A sárga tapéta című novellájában. Ez az írás az egyik legikonikusabb textus a feminista orvos- és irodalomtörténetben, hiszen egy olyan, hisztériásnak mondott feleség monológja, akit orvos férje „kezelése” végül valóban az őrületbe taszít: „Tudják, John egyáltalán nem hisz benne, hogy én beteg vagyok! És mit tehet ilyenkor az ember? Ha egy köztiszteletben álló orvos, aki ráadásul a férjed, biztosítja róla a barátaidat és rokonaidat, hogy igazából nincs semmi bajod, csak egy átmeneti, ideges depresszió – egy enyhe kis hajlam a hisztériára –, mit lehet tenni olyankor?” Ugyanakkor az is kiderül a kötet számos esettanulmányából, hogy az intézményes rendet megkérdőjelező férfiorvosokat ugyanolyan kegyetlenséggel szankcionálta a saját szakmájuk, mint a szubverzívnek minősített női betegeket – ahogy azt a friss Semmelweis-film is mutatja, minden moziklisészerűsége és történelmi pontatlansága ellenére is. Aki pedig esetleg mindennek ellenére még mindig úgy gondolja, hogy a feminizmus a 21. századra immár mindent elért a nyugati világban, és csupán mint „First World problem” vetődhet csak fel a nők testi önrendelkezése kapcsán, annak érdemes megnéznie a Britney kontra Spears című friss dokumentumfilmet.

Elinor Cleghorn (Forrás: Park Kiadó)

A női test kulturális-társadalmi-tudományos megalkotottsága a kötet másik központi témája, és mint számos elemzett esettanulmány mutatja, az ókortól napjainkig találhatóak fehér foltok a női test működésének orvosi megismerésében. Cleghorn szavaival, ahogy egyre mélyebbre ásott kutatásai során az orvostörténetbe: „A szenvedő nők úgy sorjáztak elő az orvostudomány évkönyveiből, mint megannyi matrjoska.” (33.) A bolyongó méh antikvitáskorabeli elméletétől a poszt-Covid szindróma nőket gyakrabban érintő tünetegyütteséig számtalan történet mutatja, hogy hány félreértés és emiatt félrekezelés érte a női páciensek testét és lelkét az elmúlt kétezer évben. Ami ugyanakkor együtt járt egyfajta sajátos tudományos mitizálással is, ahogy a kötet másik mottója, Dr. Charles D. Meigs gondolata is mutatja: „…mindazon csodálatra méltó működések és rendeltetések története is feltárandó, amelyek ellátására a nőt az ő nemi természete képessé teszi, és azon különös és titkos, a nő életerejéhez kapcsolódó hatásoké is, amelyeket a szervez saját idegrendszeri felépítése és működése váltja ki. Ezek, legyen a nő akár beteg vagy egészséges, nem csupán a testére, de a szívére, az elméjére és a lelke legmélyére is befolyással vannak.” Különösen a 19. századról szóló fejezetekben válik világossá, hogy gyakran a betegségek diagnózisa és terápiája is erőteljesen gendered képet mutatott: „A női hisztéria és férfihipochondria sok mindenben hasonlított, nevezetesen a ’lehangoltságban’, ’zavart elmében’ és ’gyógyíthatatlan kétségbeesésben’.” (105.) A kötet a női életút összes meghatározó élettani mérföldköve esetében revelatív esettanulmányokkal szolgál, legyen szó a női testet irányító tudományos diskurzusok változásáról (hisztérikus, neurotikus, hormonális, 279.), a mentális zavarok kezeléséről (Rosemary Kennedy és a lobotomisták, 369.), a szüléstől való beteges rettegéstől (tokofóbia, 228.), a férjcsomóként emlegetett eljárás szexista és csonkító mivoltáról (450.), a nemfehér és a fogyatékkal élő betegekkel való abuzív, eugenikus, testfasiszta bánásmódról (Mississippi-vakbélműtét, 32.) vagy a klimaktérium (267.) változó felfogásiról. Egészen a 21. századig ível tovább a női betegek tüneteinek alulértékelése és akár elbagatellizálása, amennyiben kortárs diskurzuselemzések szerint „[a] nők inkább ’panaszkodnak,’ mint ’tapasztalnak,’ és gyakran bélyegzik őket hipochondriásnak” (424.).

Az orvos–beteg kapcsolat és kommunikáció mint harmadik alfókusz témája összeköti a fent említett két témát a kötetben, és talán előremutató jelleggel lehet képes megmutatni a jövő orvoslásában a társadalmi nemek tudományának legitim szerepét. S itt utalnék a kötet harmadik mottójára, Anne Boyer immár magyar nyelven is olvasható Szemben a halállalFájdalom, sebezhetőség, halandóság, gyógyászat, művészet, idő, álmok, adatok, kimerültség, rák és gondoskodás (ford. Kenyeres Anna, 2021) című kötetének idézett gondolatára, amely szerint „[a] betegség történelme nem az orvoslás történelme, inkább a világé. A test történelme pedig akár annak krónikája is lehetne, hogy mit tesznek a többséggel a kevesek érdekének szolgálatávban”. Különösen jól alátámasztja ezt a belátást a II. világháború utáni évtizedeket bemutató fejezet, amelyekből kiderül, hogy a 20. századi egészségkommunikáció egyik fő stratégiájának értelmében „[a] szorongó háziasszony új kulturális toposza táplálta a Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban az 1960-as évek elején bevezetett benzodiazepinek, például a Valium, a Librium és a Serax gyártását.” (382.); Nagy-Britanniában pedig „[a] Nemzeti Egészségügyi Szolgálat kampánya a társadalmi felelőssége tudatában cselekvő modern háziasszony képére alapozott” (359.). A nők tehát már mindig páciensek is, ugyanakkor ők a család egészségügyi kapuőrei is, minden azzal járó felelősséggel együtt.

A Szenvedő nők legjelentősebb teljesítménye ma Magyaraországon az lehet, hogy sikeresen keltve fel a női és férfi olvasók érdeklődését egyaránt, alkalmas lehet máig meghatározó egészségügyi és etikai kérdések, az „egészségügyi feminizmus” (408.) popularizálására, és alapvető anatómiai, betegjogi ismeretek edukációs jelleggel való terjesztésére, a közbeszédbe történő konstruktív beemelésére. Ugyanakkor kutatóként és oktatóként végső soron arra jutottam, hogy én magam valószínűleg nem fogok ebből a könyvből teljes fejezeteket kiadni kötelező olvasmányként sem az angol szakos hallgatóknak, főleg pedig nem a medikusoknak tartott kurzusaimon, mert olyan mennyiségű kiegészítő megjegyzést kellene hozzá fűzni, hogy valószínűleg több problémát okozna, mint ahány szempontot eredményesen megmutatna. Összességében az a benyomásom, hogy leendő orvosok számára túlságosan leegyszerűsített ismereteket ad át, bölcsészhallgatók esetében pedig szintén néhol egyoldalú perspektívát mutat meg, veszélyeztetve egy adott kérdés történelmi beágyazottságának és kulturális partikularitásának komplex értelmezését. Bizonyos elemeket idézve azonban a könyv kifejezetten alkalmas arra, hogy az orvos–beteg kommunikáció és a betegszerepek megértését, javítását elősegítő forrásul szolgáljon a nagyközönség számára. A Szenvedő nők nemre, korra és egyéb identitásalkotó tényezőkre való tekintet nélkül hatásosan érvel amellett az örökérvényű feminista belátás mellett, hogy „[n]e feledd, hogy a tested a tiéd” (18.), s ezért „[a] testünk mellett kiállni mélységesen feminista cselekedet” (32.). Ily módon a 21. századi olvasók és betegek el- vagy visszarnyerhetik a testükhöz való viszonyukban gyakorolt ágenciájukat. Ahogy Cleghorn rámutat: az autoimmun betegségek esetében gyakran használt idiopathia kifejezés eredetileg „saját szenvedést” (453.) jelent, és talán a modern szubjektum egyik legfőbb küldetése éppen ebben rejlik. Abban a személyes képességben és intézményes lehetőségben, hogy lehetővé váljon a szenvedés méltósággal történő megélése – amely, Rilke halálról szóló soraihoz hasonlatosan, „kín, gond, szerelem közt önsorsából nő ki lassudan”.

Elinor Cleghorn: Szenvedő nők – Mítosz és gyógyítás egy férfiközpontú világban, Park Könyvkiadó, ford. Szécsi Noémi, 2023.

Hozzászólások